Kenőzsírok

Zsírt ott használunk, ahol olajat valamiért nem lehet vagy nem praktikus. A kenőzsír nem más mint olaj, szappan és adalékok keveréke. Egy háromdimenziós rosthálózat, ami a helyén tartja az olajat. A közlekedésben legtöbbször csapágyak kenőanyagaként vagy haszongépjárművek központi zsírzóberendezéseiben találkozunk velük.

Elvárások

A zsírokkal szemben a következő elvárások jellemzőek:

• kenés: megfelelően biztosítsa azon részegységek kenését, ahol a kenőanyag cseréjére ritkán van lehetőség, és az olaj nem maradna meg a kenni kívánt felületen
• alacsony hőmérsékleti teljesítmény: legyen lágy, sima és könnyen szivattyúzható a központi zsírzórendszerekben
• magas hőmérsékleti teljesítmény: ne szivárogjon
• forró vízzel szembeni ellenállás: hűtővíz-szivattyú esetén lényeges
• tömítés-kompatibilitás: ne károsítsa a tömítéseket
• oxidációs-stabilitás: mert jellemző az élettartamkenés

A zsírok felépítése

A zsírok olajból, szappanból és adalékokból állnak. Az olaj lehet ásványi, félszintetikus vagy szintetikus, ez határozza meg, hogy maga a zsír ásványinak, félszintetikusnak vagy szintetikusnak minősül. A közlekedésben használt zsírok esetében az ásványi alapú a leggyakoribb, szintetikusat általában az iparban használnak, sokszor ott, ahol 180 foknál magasabb hőmérsékletet kell kibírnia.

A szappan határozza meg a zsír fizikai karakterét. Befolyásolja a vízállóságot és a szivattyúzhatóságot. A legjellemzőbb szappantípusok a lítium, a kalcium és a nátrium. A lítiumzsírok általános célú zsírok, jó vízálló tulajdonsággal. Jellemző felhasználási terület a gördülőcsapágyak kenése. A kalcium bázisú zsírok szintén vízállóak, és jól használhatóak alacsony hőmérsékleten, akár -40 °C-ig. A nátriumzsírokat görgőscsapágyak kenésére használják, nem vízállóak, és maximum 100 °C-ig bírják. Fontos még megemlíteni az ún. komplex szappanokat (pl. lítium komplex, kalcium komplex, stb.), amelyeket a hőállóság növelésére fejlesztettek ki. Ezek segítségével a zsír 177 °C-ig is bírhatja, itt már a zsírban levő ásványolaj jelenti a korlátot. Különböző szappanokra épülő zsírok keverése tilos!

Az adalékokat a zsírok teljesítményének növelésére használják. Ilyen adalékok például a molibdén-diszulfid és a grafit, amelyek magas hőmérsékleten és nagy nyomás alatt is jól teljesítenek. Viszont ilyen, szilárd adalékokat tartalmazó zsírok esetén, pótlás helyett, sűrűbben kell cserélni a zsírt, a szilárd adalékok felhalmozódásának elkerülése végett.

A zsírok konzisztenciája és az NLGI osztályok

A zsír egyik legfontosabb tulajdonsága a konzisztenciája. Ez konyhanyelven olyasmi, mint a viszkozitás az olajok esetében. Szaknyelven azt mondjuk, hogy a zsír konzisztenciája a rá ható erővel szembeni ellenállása. Mértéke a penetráció. Akárhogy is definiáljuk, a lényeg az, hogy ez mutatja meg, hogy mennyire lágy vagy kemény a zsír. A leglágyabb zsírok szinte olyanok mint egy sűrű olaj, míg a legkeményebbekről első látásra nehéz megmondani, hogy egyáltalán kenésre valók.

A National Lubricating Grease Institute (NLGI) olyan besorolási rendszert adott ki, amely segítségével a zsírok konzisztenciájuknak megfelelő osztályokba sorolhatóak. Ezek az osztályok a 000-tól 6-ig terjednek, a leglágyabbtól a legkeményebbig. A lágy zsírokat speciális célokra, például központi zsírzóberendezésekben használják, az NLGI 2-es zsírok tipikusak a közlekedésben, míg az egész kemény zsírokra az iparnak van szüksége.

DIN besorolások

A legtöbb zsír csomagolásán vagy műszaki adatlapján találunk egy DIN-nel kezdődő kódot, ami nagyon sokat elárul a zsírról. Például a DIN KPF2K-30 kódból megtudjuk, hogy ez egy gördülőcsapágyakhoz és szánokhoz való zsír, EP és szilárd adalékokat tartalmaz, a konzisztenciája 2, 120 fokig használható és jól tűri a nedvességet. Hogy mindezt megtudjuk, csak arra van szükség, hogy értelmezzük a kódban szereplő betűket és számokat.